Antipublius: Hülye elittel is bejöhet

| 2009. február 6., péntek 07:10

h i r d e t é s

Publius Hungaricus nagy hatású írásaiban a politikai elit hiányos képzettségében látja Magyarország most már letagadhatatlan leszakadásának okát. De akkor mitől megy úgy a szomszédoknak?

A gazdasági és politikai hatalom kulcspozíciót idehaza ma a „nyolcvanas években szocializáltak” (Orbán Viktor kifejezése) korosztálya tartja kézben. Őket listázzák túlnyomó többségben a topszázas kiadványok, és náluk a két óriáspárt kasszakulcsa, meg persze az irányítása is. Őket támadja PH – az összeomló diktatúra utolsó nemzedékét. Azokat, akiknek még éppen nem volt lehetőségük arra, hogy nyitott, szabad országban induljanak neki a felnőttkornak, és arra sem, hogy nemzetközi mezőnyben mérjék meg tudásukat, és az ott elért eredmények függvényében csiszolják tovább képességeiket.

Persze, hogy nincsenek ott képzettségben, világlátásban, mint azok, akik a következő évtizedben, egy teljesen más közegben, más lehetőségekkel vágtak neki az életnek.

és amit akkor el lehetett érni, azt bebiztosíthatták maguknak

A nyolcvanasoknak viszont volt egy páratlan esélyük, amivel éltek is. A végső széthullásnál, 1989-től néhány éven keresztül, ők már készen voltak – és amit akkor el lehetett érni, azt bebiztosíthatták maguknak. Állami vagyonelemeket konvertálhattak magánpénzzé, pártpozíciókat szerezhettek szinte korlátlan időre, piacokat foglalhattak. Körülnézünk, láthatjuk: ma szinte minden az övék. PH szerint ezért szívunk. De biztos, hogy pont ezért?

Ha kinézünk a környező országokba, hihetetlen gazdasági sikereket láttunk az elmúlt néhány évben. És tény: a lengyel, a szlovák és a román rakétafejlődés is pontosan attól a pillanattól indult meg mindhárom helyszínen, amikor a kommunista állampárt utódszervezete drámaian meggyengült vagy széthullott. De ott a kérdés: Băsescu vagy a Kaczyńskiak és stábjaik netán műveltebbek, képzettebbek, európaibbak voltak, mint a bukópályára került komcsik?

Hát, nem úgy tűnik. Ennek a két figurának – főleg az első időkben – hetente voltak olyan kínos elszólásaik, afférjaik, amilyeneket magyar politikus még soha nem adott elő. Gazdaságukat mégis sikeressé tudták tenni.

PH diagnózisa egy sor pontos meglátás mellett megismétli a hazai elit egyik legtréfásabb hibáját: az ország felemelkedésének szükséges feltételeként egy bölcs vezető és egy művelt udvartartás megjelenését várja el. Ezt hitték azok a baloldali értelmiségiek is, akik rémülten kiáltozták 2006 őszén, hogy „Fletó az ország utolsó esélye”, és innen ered a mára azért már lefelé csengő Viktor-kultusz is. Pedig, aki ilyesmiket gondol, az elfelejtette, vagy még meg sem ismerte eléggé azt a társadalmi berendezkedést, melynek neve: képviseleti demokrácia.

A képviseleti demokráciában a hasonló élethelyzetű emberek képviselőket vagy pártokat küldenek a politika színtereire, hogy az ő közvetlen érdekeik szerint járjanak el, eszerint szedjenek adót, osszanak el erőforrásokat, készítsenek távlati stratégiákat. És nem nagyon lehet hülyéskedni, mert ha ezt nem elég jól csinálják, legközelebb nem szavaznak rájuk választóik – újakat helyettük meg baromi nehéz találni.

ekkor azonban hatalomra került Gyurcsány Ferenc, és a dolgok egy csapásra elbonyolódtak

Ebben az évtizedben két nagy pártunk – noha néppártnak gondolják sokan mindkettőt –, nagyon jellemző támogatói összetétellel bírt, amely nagyjából 1997 és 2000 között alakult ki (és éppen napjainkban rendeződik át). A Horn-kormány utolsó időszakaszában, az elképesztő nyugdíjemelésekkel, illetve Orbán első éveiben nehezen elszakítható szálak alakultak ki a nyugdíjasok, a segélyezettek, vagyis az állami járadékból élők és a szocialista párt között. Az Orbán-kormány ezzel szemben az aktívakat, a középosztályt jutalmazta: az ország gazdasága olyan elképesztő szabadságban működhetett alattuk, amire sem azelőtt, sem azután nem volt példa. (Ellenfeleik mást mondanak, nekik viszont meg kéne nézniük a Wall Street Journal táblázatait.) Nem csoda, ha mindkét réteg, a járadékosok és az aktívak is meg voltak győződve arról, hogy választottjaik jól képviselték az ő érdekeiket.

Ez lett hát az alapfelállás, ezzel rohantunk neki 2002-nek, ami a mozgósított járadékosok számbeli fölényének köszönhetően szocialista győzelmet hozott. A 2004-ig történtek még jól értelmezhetők ebben a keretben – dőlt a pénz a győzteseket delegáló választókhoz –, ekkor azonban hatalomra került Gyurcsány Ferenc, és a dolgok egy csapásra elbonyolódtak. Az új miniszterelnök szavai ugyanis egyáltalán nem az addigi szocialista utat ígérték – Gyurcsány mást akart, versenyképesség-javulást, Blair-féle, harmadik utas politikát, polgárosodást, az aktivitás, az öngondoskodás segítését. És mindehhez erőteljes értelmiségi háttértámogatása is volt.

A képviseleti politika azonban nem úgy működik, hogy hirtelen bedobunk egy száznyolcvan fokos fordulatot, ezt jól látjuk az azóta eltelt idő példáján. A szocialista párt ugyanis azoknak az embereknek a megbízásából kormányoz, azoknak az érdekeit képviseli elsősorban, akik megválasztották. A miniszterelnök víziói, amelyek lehetnek akár az ország egésze szempontjából helyesek is, ebből a szempontból másodlagosak – és ezzel pártja folyamatosan szembesítette is Gyurcsányt. Erről szólt a viccesre herélt, majd megbuktatott több-biztosítós próbálkozás, erről a 2006-os kiigazítás, amely az egyensúlyt úgy hozta létre, hogy a gazdaságra rakott elképesztő pluszterheket, és erről szóltak a 2008-as gigantikus nyugdíjemelési számok, amelyek messze felülmúlták az ellenzék nevetségessé tett tizennegyedik havi ígéretét. És még: erről szólt az elbukott vizitdíj története, azé a költségvetésileg teljesen jelentéktelen döntésé, ami jóvátehetetlen sérüléseket okozott az MSZP-nek, mivel támogatóinak közvetlen anyagi veszteséget jelentett.

és nem lenne rossz tisztázni, hogy ez most akkor a főcsapás-e

Ne attól várjunk tehát megoldást, hogy valamelyik párt tetejére odaültetjük a magyar elit krémjét, a legbölcsebb, legtapasztaltabb, legviláglátottabb embereket, akik majd rákormányoznak bennünket a helyes útra. A kétezres évek Magyarországán a szocialista párt élén a világ legzseniálisabb politikusa is kudarcra volna ítélve, mert olyan rétegeket kell képviselnie, akiknek az érdekei nem elégülhetnek ki túlságosan jól, mivel az a jelenlegi helyzetben a teljes közösségnek okoz nehezen helyrehozható károkat.

Nem zsenikre van tehát szükség, hanem arra, hogy a társadalom motorja, az aktívak, a középosztály ismét pluszteljesítményre legyen motiválva; és akik nem ide tartoznak, azok is úgy érezzék, hogy érdemes lenne felülniük erre a vonatra. Ez viszont olyan politikai feladat, amelyet maradéktalanul végrehajtani egy baloldali vezetés számára egyenlő a sikeres öngyilkossággal.

Ide vezető lépéseket – az eddigiek alapján logikus – csak jobboldali kormányoktól láttunk közel és távol; kérdés, hogy egy esetleges Fidesz-kormány lépne-e ebbe az irányba. Az ellenzéki párt sokszólamú gazdasági zenekarában tényleg van hely néhány baloldali populista kóristának, és nem lenne rossz tisztázni, hogy ez most akkor a főcsapás-e, vagy csak szirénhang a leszakadó szociszimpatizánsok befogására. Ha a Fidesz az elcsábítottak szavazatait is igénybe veszi egy választási győzelemhez, akkor elvben az ő érdekeiket is meg kell jelenítenie politikájában.

az viszont a legkevésbé valószínű, hogy a törzsszavazóikat verik át

Papíron a folyamat könnyen előkalkulálható: van a két-hárommilliós, középosztálybeli Fidesz-tábor, amely a kétezres évek eleje óta egyben van; vagyis nem a párt mostani populista lózungjaira mozdult rá, azokat csak némán eltűri mint szükséges rosszat. Ezt a tábort lehet mondjuk maximum egymillió exszocialistával bővíteni, de ekkor már 25–33 százaléknyi mértékben az ő érdekeiknek is meg kell jelennie majd elméleti szinten az új kormány politikájában. Ott van persze még az a lehetőség is, hogy átverik őket, és maradnak a 98–02-ben már bevált középosztály-favorizálásnál – az viszont a legkevésbé valószínű, hogy a törzsszavazóikat verik át egy totális baloldali fordulattal, az sokkal-sokkal nagyobb veszteséget okozna nekik.

A jobboldali program konkrétumait viszont fölösleges követelni – egyrészt politikailag túl korai még hozzá az időpont, másrészt a fentiek alapján úgyis kikövetkeztethetők. Ha a Fideszt nem megveszekedett őrültek, hanem racionálisan számító politikusok vezetik (az utóbbival szokták inkább vádolni őket), akkor a törzsszavazóik anyagi érdekei szerint alakuló vállalkozásbarát, liberális, patrióta gazdaságpolitikát kell majd látnunk tőlük. Hogy ezt milyen szakmai színvonalú vezetői garnitúrával végzik majd, az persze szintén kihat majd az eredményességre, ez nem kétséges. De nem ez lesz a döntő mozzanat.

h i r d e t é s

Bookline

 

OnGo beszámolók

 

Honfoglaló