Zene

Chuck Norris és a Queen az Arénában

| 2008. 10. 29., 15:04 | Frissítve: 2008. október 29., szerda 15:56

Kábé fél BS-nyi ember volt kíváncsi tegnap este a legendás Queen együttes The Cosmos Rock albumot promótáló haknijára. Az árak tíz- és húszezer közt voltak, de ennyit biztos, hogy nem ért meg. Többet ért volna egy nosztalgiavetítés a Planetáriumban.

h i r d e t é s

Nem sokan voltak kíváncsiak egykori nagy kedvenceik lebutított változatára, a Queen és a Paul Rodgers koncertjére kedd este a Papp Lászlóban, de akik igen, azok busás árat fizettek érte. Nem csak anyagiakban: Brian Mayék egy zenebohóc pojácával helyettesítették Mercuryt, és a leginkább Chuck Norrisra hasonlító pótlék számlájára írható sok értékes idegsejtünk halála.

Képek a koncertről

Életemben nem hallottam eddig Paul Rodgersről, de többet nem is akarok. A Bad Company (nem a legendás drumandbass csapat) és a Free együttes egykori énekese állítólag nagyon keresett rockvokalista, én viszont egyedül talán bátorságáért tudom tisztelni. Mert ugyan kinek lenne pofája kiállni a zenetörténelem egyik legnagyobb énekes egyéniségét helyettesíteni az évtizedek óta szinte változatlan rajongótábor elé, ha nem egy óriási egóval rendelkező angolnak. Hiába halt meg 17 éve Freddie, ezalatt sem törlődött ki az emberek fejéből, és bármilyen csúnya is volt, jól esett nézni. Ezzel szemben Paul Rodgersnek kábé annyi az összes előnye, hogy láthatólag jó egészségnek örvend.

Idegölő Paul

Rodgers szerencséjére a Queen magyar közönsége is nagyon befogadó, és türelmesen végighallgatja azokat a részeket is, amikor a ficsúr újabb és újabb hangszereken csillogtja meg idegölési képességét: szájharmonikán, aztán zongorán, akusztikus gitáron, majd csörgődobon. Nem is tudom, kihez hasonlítsam Pault, annyira jellegtelen, hogy csak egy hasonlóan jellegtelen énekeshez tudnám hasonlítani, de olyan meg nem jut eszembe. Inkább néztem volna a külsőleg rá hasonlító Chuck Norrist karatézni, mint ezt a bájgúnárt a béna ingeiben az izmait feszegetni.

„Persze, nem lehet mindenki egy Freddie Mercury. Szerintem aranyos, és jó hangja van, és egy csomó hangszeren megtanult magától játszani” – mondta egy lány mögöttünk a védelmében. Csakhogy ez nem mentség. Bár May-ék ragaszkodnak is hozzá, hogy Rodgers nem a Queen új tagja, csak együtt dolgoznak, azért mégis ő volt az az énekes, akit még megszokni is képtelenség. Közreműködésével az amúgy általam szeretett Queen-számok kicsit countrys jelleget kaptak, és csak a végére sikerült queenesen hangozniuk, de ahhoz meg a legnagyobb slágereikre volt szükség, amikor a közönség túlénekelte az énekest. "Több lélekkel, Pali, kevésbé legyél bájolgó, tanulj meg látványosan mozogni, és valamit csinálj a kinézeteddel, mert így sosem leszel híres énekes" - üzennénk neki, ha menthető lenne. De nem az.

Pedig a közönségben nemcsak totálisan lebutult emberek ültek (valamennyire azért le kell butulni ahhoz, hogy az ember tízezer forintot kiadjon egy ilyenre, aminek már a plakátja is kifejezetten taszító), hanem valódi lelkesedéssel is találkoztam. Egy bőrdzsekis fazon például életében először volt hajlandó áldozni azért, hogy bejuthasson a Papp Laciba. Talán sokan még mindig az 1986-os, világhírű budapesti koncert hatása alatt álltak.

Klikk a képre!

Kipróbáltam a színpaddal szemben lévő, távoli ülőhelyeket is, de oda minimum távcső kellett, hogy élvezhető legyen. Igaz, voltak olyan pillanatok körülöttem, amikor még a távcsőből is kicsordult egy-egy könnycsepp. Akinek volt állójegye, annak csak azért lehetett nehézsége az előre jutásban, mert a Queen öregedő közönsége nem nagyon mozog, és agresszíven védi a helyét. Ráadásul elég nagy százaléka klimaxos nőkből állt, így nehezebb volt előrefurakodnom, mint egy Exploited koncerten.

Kiszámítható

Nagyjából lehetett tudni, mire számíthatunk, mert tájékoztattak is, illetve mert hasonló (ugyanezzel a) műsorral már jártak nálunk Brianék három éve.

De a koncert az énekestől eltekintve profi volt, sablonos és steril. „Hello, Budapest! We love you! Koszonom!”. Annyira tudtam, hogy el fogják énekelni a Tavaszi szelet, annyira tudtam, hogy a Show must go onnal kezdik majd a finálét, és a We are the champions lesz az utolsó szám, és közben minket mutatnak majd a kivetítőn. Azt is sejtettem, hogy az angol himnusszal zárnak majd. Azt is tudtam, hogy négy új számot is le fognak nyomni a Queen és Paul Rodgers közös új albumáról, és hogy azok teljes mértékben érdektelenek lesznek.

Ennek ellenére volt egy-két megható pillanat, amik könnyfakasztó hangulata az idei Sziget magyar dalos napjának összeborulásait idézte. Egyik hatáselem, hogy nagyon sokáig, több mint egy órán keresztül egyáltalán nem beszéltek, és nem mutattak képet Freddie Mercuryról. Sőt eleinte csak olyan számokat játszottak, amiket nem az elhunyt énekes írt. Mintha elfeledkeztek volna róla, vagy túlléptek volna rajta. Emiatt ütötte annyira szíven az embert, mikor a 91-ben eltávozott énekes megjelent a kivetítőn, és azt énekelte, „I don’t wanna die!”

A show most megy tovább

Paul Rodgers szerencsére néha elhagyta a színpadot, és ideiglenes száműzetése jót tett a hangulatnak. A nem éppen tehetségtelen gitáros Brian May ugyan sokat csillogtatta tudását, de még amikor a legjobban pörögtek az ujjai, akkor sem tudott akkora ovációt kiváltani, mint az, amikor Freddie megjelent a kivetítőn. A másik megmaradt alapító tag, Roger Taylor dobos is szólózott egy nagyot, még énekelt is közben, annyira nyomta, hogy elvörösödött a feje, valaki lélegeztetőgépért kiáltott. A régi basszeros, John Deacon már visszavonult, ezért helyette Danny Miranda nevű ember játszott, neki mindig csak a kezét mutatták a kivetítőn, hátha valaki elhiszi, hogy Deacon az.

Brian Maynek hiába sikerült pár kilót magára szednie az évek során, néha így is annyira elnyűttnek tűnt az arca, mint egy mazsoláé, ennek ellenére az egész koncert lelke ő volt. Biztos, hogy számára a legfontosabb tovább hajtani a Queen szekerét, de nálam ezzel a koncerttel csak annyit ért el, hogy most még jobban sajnálom, hogy Freddie nem szeretett óvszert használni.

h i r d e t é s