Zene

Negyven felett megint rocksztár

| 2008. 07. 23., 20:43 | Frissítve: 2008. július 24., csütörtök 16:57

Lenny Kravitz megöregedett, de nem lett nagyképű és még csak unalmas sem. A tegnap esti koncert alatt levezekelte összes bűnét, és újból igazi rocksztár lett. Már amikor nem bluest játszott.

Lenny Kravitz is beleöregedett egy kicsit a rock and rollba, na jó nem lett Sting, aki addig mondogatta, hogy igényes zene, amíg egyszer csak azon kapta magát, hogy lanton barokk dalocskákat penget, és azért még nem is Bono, aki a világbékénél alább már nem adja, és két koncert közt néha elugrik a pápához. Kravitz ugyan most már fényorgia, flitterek és hosszú combú háttértáncosok nélkül turnézik, és új albumán az iraki háborúról énekel, meg hogy most már tényleg jönnie kell a szerelem forradalmának, de azért ő még képes vadul a húrok közé csapni, és nem kér rögtön manikűrt, meg körömerősítő pakolást. Legalábbis a tegnapi budapesti koncerten nagyon így tűnt.

Klikk a képre!

Pedig kedd este fél tízkor még sokan attól féltünk, hogy megint egy lejárt szavatosságú sztár nyom majd egy szájszagú közép-európai haknit: másfél órás késéssel kitámolyog a színpadra, párszor beleüvölti a mikrofonba, hogy Hello Budapest, aztán gyorsan lenyom pár slágert a kilencvenes évekből, hogy még legyen ideje este szétütni magát, meg az ötcsillagos lakosztály bútorzatát.

De a majd két órás késés csak olyan kötelező koncertkellék volt, hogy tudjuk, a rocksztár nem vájár, nem blokkol a munkaidő elején. Hiszen tíz óra előtt elsötétült az Aréna, és amikor a zenekar belecsapott, és megint felgyúltak a fények, Lenny Kravitz már ott énekelt a nézőtér közepén, és még az sem zavarta, hogy a szellős félház miatt a rajongók látványos gyűrűje sehogy sem akart összejönni, és a háta mögött csak páran ácsorogtak kicsit értetlenül.

A Love Revolutionnal kezdte, ami a kritikusok szerint hasonlít a régi nagy Kravitz-nótákhoz, nagyon rockos, kicsit bluesos és ott van benne a soha el nem pusztuló hetvenes évek: mintha a batikolt pólós, csőnadrágos hippik egy csokor virágot lóbálva ráznák a fejüket veszettül.

Aztán Kravitz és a vérprofi sessionzenészek kicsit hangoltak a gitáron, meg előkerült a trombita, a szaxofon és megrecsegtette ujjait a billentyűs: vad jammelésbe fordult a koncert, a Fields of Joy például soha el nem múló örömzeneként ömlött alá a színpadról, és egyébként is a visszafogott fénytechnika, meg a színpadra tolt erősítők is azt az érzést erősítették, hogy ez itt nem is egy hatalmas hangár félig feltöltve tömeggel, hanem egy füstös New York-i klub, ahol egymást lábát tapossák az emberek a bárpult környékén, miközben a színpadon egy fura feka fickó nyúzza, de nagyon.

Klikk a képre!

Persze lehet utálni Lenny Kravitzet, többek közt a több klipben feltűnő hálós atlétáért, a glamrock jelmezben nyomott büntetően soulos popslágerekért, meg azért, mert azzal kérkedik, hogy már három éve nem dugott (azért ez nem olyan neki, mint egy ferences szerzetesnek, rocksztárként inkább valami olyasmi lehet, mintha kipeckelt szájjal betolnák az embert egy fagylaltos gép alá, meghúznák a kart, aztán ne nyeljed a fagyit, bárhogy ömlik is), de ezzel a koncerttel helyrehozott mindent: negyven év felett már megint olyan mint egy rokcsztár, csak kokain helyett száz százalékos áfonya levet nyom a fellépés előtt.

Aztán persze jöttek a nagy slágerek is, az American Woman, meg a Fly Away, ami alatt a széken kuporgók is felálltak, na ja, '98-ban mindenki ezt üvöltötte a sulibuliban, még azután is hogy a föci tanár feloltotta a villanyt, ezzel finoman jelezve, hogy ideje lenne már hazamenni. A sessionzenészek ezt ugyan már kicsit unták, talán, mert a slágerekben nem nagyon lehet nekiereszteni a virtuozitást, de a közönség meg a tíz perces dobszólót unta veszettül a koncert közepén, úgyhogy 1:1. Vagy inkább 3:1 a mi javunkra.

h i r d e t é s