Zene

Lányok az új, furcsa Amerikából

CocoRosie a Trafóban

| 2008. 05. 19., 16:07 | Frissítve: 2008. május 19., hétfő 17:02

A harmadik lemezével turnézó, CocoRosie néven alkotó amerikai testvérpár több mint nyolc éve él a saját maga által kreált fura zenei világban, amelyet a hozzáértők freakfolknak és New Weird Americának is neveznek. A kalandos életű, gyerekkorukban egymástól elszakított Casady nővérek a Trafóban vasárnap este megmutatták, hogyan lehet egyszerre teátrálisnak és játékosan spontánnak lenni.

Kicsit olyan a CocoRosie, mint a második lemezük címét adó Noé bárkája: mindenből van bennük, ami szerintük fontos: Bianca, a brooklyni kishúg bepakolta a beatboxot, a rapet, majd felkereste Párizsban tanuló nővérét, Sierrát, aki a folkot, a bizarr kabaréelemeket és kedvenc operaáriáit hozta magával. Ehhez jönnek mindenféle állathangok, biciklicsöngés, hárfa és az elektromos kütyük pittyegései, mert az állandóan csörgő telefon nélkül olyan halk lenne minden - és modern lány egyébként sem megy telefon nélkül sehová.

Szirén és porcelánbaba

Talán Bianca Leilani Casady és Sierra Rose Casady személyisége az: egyszerűen szeretni kell őket. Az operaénekesnőnek tanult idősebbik, Sierra Rose, vagyis Rosie például pompomlányba oltott glamourszirénként ragadta el azokat, akik engedtek a csábításának. Ha ez a hang nem lett volna elég, hogy eloldozza azokat a bizonyos köteleket (amelyek, vasárnap este lévén, engem például kicsit nehezen eresztettek), Rosie hárfázott és zongorázott is, pörgött-forgott a színpadon, mindehhez pedig végig mosolygott, pedig csillámkönnyek voltak az arcára festve. Sőt, a koncert vége felé közeledve táncával még Mojszejevet is megidézte.

Coco

A hiperaktív Sierrát tökéletesen ellenpontozta húga, az eleinte visszafogottabb Bianca, vagyis Coco, aki bajszos-baseballsapkás porcelángésaként jelent meg, és hol sértett, törékeny macskanőként dorombolva nyávogott, hol pedig rappelt – vagy csak suttogott a mikrofonba. Ez az a bizonyos tipikus CocoRosie-hang. Később aztán kiderült, hogy Bianca Cocóhoz hasonlóan Sierra Rosie is tud a tipikus CocoRosie hangon énekelni. Hogy Bianca képes lenne-e csengő hangú operaénekesnővé változni, sajnos nem tudtuk meg. Valószínűleg nem.

Igaz lehet, hogy miután Coco felkereste Rosie-t Párizsban, sülve-főve együtt voltak, és már szavak nélkül is értik egymást, mert a több mint két órás koncert alatt a két lány szinte egymásra sem nézett (csak a koncert végén táncolgattak egy kicsit), az összhang mégis tökéletes volt.

Depresszíven játékos vagy játékosan depresszív

A már említett Noah’s Ark albumról gyorsan előkerült az egyik legszívbemarkolóbb dal, a Beautiful Boyz (a háttérben kollégista diákok fekete-fehér képeivel a század első feléből), amely meghatározta a koncert első felének melankolikusabb hangulatát. Számomra valamiért ez a teátrális szomorúság maradt meg a koncertből, még akkor is, ha valami hihetetlen érzékkel mindig pontosan akkor lendült a magasba Coco karja, jelezvén, hogy érkezik a basszus meg a mozgalmasabb rész, amikor már éppen kezdtem volna azt gondolni, hogy persze, játékosak ők, de végül is miért ne lehetnének akár depresszíven játékosak is.

A közönség nagy része azért szerencsére nem osztozott ebben a dilemmámban, hanem inkább szimplán élvezte Coco és Rosie koncertnek álcázott színházi hangjátékát és ritmusosan ingatta a testét: ahol kellett gyorsabban, a megfelelő helyeken pedig szerelmesen összekapaszkodva. Bár felcsendült a kakaskukorékolás, a Madonna című (kedvenc) szám elmaradt, helyette kapott a közönség egy beatboxprodukciót a francia TEZ-től, meg egy vendéget Paizs Miklós Sickratman személyében, aki fujara nevű, csőszerű szlovák népi hangszerével harmonikusan illeszkedett a folkos egyvelegbe és a színpadképbe is: jól mutatott a lányok mögött.

Rosie

A bárka továbbutazik

Sierra, a szirén végül saját magát és kishúgát is elragadta, a közönséggel együtt. Talán itt kellett volna abbahagyniuk. Ekkor jött viszont a kötelező ráadás, amikor kicsit már sok volt a színpadon a pörgés és az egy négyzetcentiméterre jutó kedves fura fej – addig a közönség is része volt az elszállásnak, ekkor viszont az érzés támadt bennem, hogy kezdünk kívül rekedni az eseményeken. De egy újabb operaária-szerű Rosie-szóló feledtette, hogy az előző pillanatban már majdnem kezdtük unni az egészet: a közönség végül félórás folytatást követelt ki magának.

h i r d e t é s