Zene

Nick Cave, a fucking daylight és az év koncertje

| 2008. 05. 27., 07:50 | Frissítve: 2008. június 5., csütörtök 15:44

A 2008. év legütősebb budapesti koncertjeinek egyikét abszolválta a Petőfi Csarnok szabadterén Nick Cave és a Bad Seeds. Amelynek során végképp kiderült, hogy a Dig, Lazarus, Dig! című lemez legalább olyan jó, mint a Henry's Dream vagy a Let Love In. Együtt sírunk, együtt nevetünk, együtt öregszünk.

Akinek akkora életműve van, mint Nick Cave-nek - legalább másfél tucat lemez -, az nem tehet semmit, muszáj neki életműkoncertet adnia, szegénynek. És ez nem könnyű műfaj. Úgy is mondhatni, simán át lehet keveredni nosztalgiázásba, belesüllyedni bután, és akkor baj van, ocsmány baj. Szinte mindenkivel megesik az ilyen, aki elmúlt negyven, és nem hajlandó eltűnni a színpadról a francba. Na most Nick Cave-vel semmi ilyesmi nem fordult elő hétfőn este, a Petőfi Csarnok lepusztult szabadtéri színpadán. Egyetlen pillanatra sem merült fel, hogy előfordulhatna.

Máshonnét közelítve, tele van a világ negyvenes-ötvenes rockzenészekkel, akik furton-furt újabb és újabb lemezeket készítenek, de a mondandójuk réges-rég elfogyott, talán nem is volt soha, és úgyis mindenki csak a hetvenes meg a nyolcvanas években írt-előadott dalaira kíváncsi, hiába kísérleteznek újakkal, már az első szám után mennek a bekiabálások, hogy azt játszd el.

Együtt öregszünk. Képek a koncertről

Ezzel szemben nincs tele a világ negyvenes-ötvenes rockzenészekkel, akik újabb és újabb lemezeket készítenek, amelyek érvényesek, okosak, nem elvesznek az életműből, nem rontják az átlagot, hanem hozzátesznek, emelik. Nick Cave ilyen fiú, ő a kivétel, aki nem erősíti a szabályt, nem csinál vele semmit, ő csak van.

Az konkrétan a Petőfi Csarnok-os két óra alatt derült ki számomra, milyen kiváló is ez a 2008-as évjáratú Dig, Lazarus, Dig! voltaképpen. Mert hát hallgattam mostanában elég sokat, autóban is, otthon is, értettem, hogy rendben van mindenestül, de hogy ekkora kraft és lendület van benne, az élőben jött át igazán.

Menjünk sorjában. Először is, Nick Cave-nek és a Bad Seedsnek - Mick Harvey-stul, Conway Savage-estül, hogy a régieket említsem kiemelten - látványa van, már az hat, amikor megjelennek a színpadon, meglett férfiak, mintha Tarantino Kutyaszorítóbanjából keveredtek volna elő, vagy inkább úgy néznek ki, mint Kurt Russell, vagy mint Elliot Gould, minden idők legjobb elfelejtett színésze, amikor már durván ivott, de tartotta magát. Jim Sclavunos, az egyik ütős egy az egyben olyan, Gould testvére lehetne. És Cave egyre magasabb homlokáról és legendás bajuszáról még egy szót sem szóltunk, nem is fogunk, ki volt az elemezve cakkpakk.

A felütés a Lazarusról a Night Of The Lotus Eaters, határozottabban indulni aligha lehetne, harmadiknak a The Firstborn Is Deadről a Tupelo, ötödiknek a Let Love Inről a Red Right Hand. Már fent is van a jó háromnegyed háznyi publikum magasan - a fene sem gondolta, hogy ilyen sokan eljönnek, tízezerért per fő -, hiába követik egymást vegyesen a művek, íve van a sztorinak.

Pedig le sem ment a nap, világos van egészen, fucking daylight, mondja az előadóművész, ám ezzel sincs nagy gond, a matinéhangulat szóba sem jön, jobb lenne, ha beesteledett volna már, de jó így is.

Érdekes azért, hogy a Lazarus dalai mintha jobban szólnának, összecsiszoltabban, mintha több dinamizmust tudnának belevinni ezekbe a zenészek, a régebbiek némelyike kicsit szétlóg, pedig azokat nem hónapok, hanem évek óta tudják, mégis, a Your Funeral My Trialt egy darabig meg sem ismerem, a Mercy Seatet dettó. A Deannát és a Ship Songot ráadásul nem szerettem sose, szívesen lecseréltem volna ezeket a Weeping Songra vagy a Brother My Cup Is Emptyre, de annál sűrűbb lesz a levegő, amikor - megint csak a 2008-asról - eljutunk a Moonlandig, a műsor első vitathatatlan csúcspontjáig, majd a We Call Upon The Authorig, a másodikig. Ez is egy ilyen életműves sajátosság, az embernek megvan a privát slágerlistája, annak az elejét szeretné hallani, de most ez sem ügy, söpör a dolog annyira, hogy ne maradjon hiányérzet, úgyhogy amit az imént mondtam, azt nem is nyafogólag.

Együtt nevetünk. Klikk a képre!

Közben azon morfondírozok, hogyan is áll egymással Cave meg az isten, tudom, persze, hogy nem olyan ez nála, mint David Eugene Edwardsnál, aki egyike azon keveseknek, akitől simán el tudom fogadni, hogy abszolút komolyan veszi önmagát és azt, akihez imádkozik. Nem, Cave ironikus, amennyire bír, zsonglőrködik az idézőjelekkel, a bajusza is az, bohóckodik, szórakozik, távolítja az alanytól a tárgyat, vagy fordítva, és mindezeken keresztül súlyos és sűrű mégis. Nemcsak istennel van ez, hanem mindennel. Az előadóművész nagyon él, vibrál, játszik, szerepel, viccel, fel sem tűnik, hogy a poénok egy része bizonyára előre be van készítve, törülköződobálásostul.

Másfél óránál tartunk, amikor a Henry's Dream nyitódala, a Papa Wont Leave You Henry következik, lendületesen, hozza a sokadik hátborzongást, emeli a tétet, hogy a Lazarus zárószáma, a More News From Nowhere legömbölyítse az ívet. Vége is lenne, ha a boldog közönség óhajának megfelelően nem kezdődne négyszámos ráadás. Lassul a tempó, a The Lyre Of Orpheus-os Oh, Mamára énekeltetődik a nézőtér, majd a ráadás ráadása megint felviszi a hangsúlyokat: a Murder Ballads egyik leghatásosabb darabja, a Stagger Lee ott hangzik el jó helyen, ahol kell, a legvégén. Cave ezekben a percekben a legátütőbb, eljátssza, elüvölti, elsuttogja a dalt, már nem lehet fokozni.

Mindenki rendben van, mindenki elégedett. Egyszer láttam Cave-et a Petőfi Csarnokban, a 90-es évek közepén, egyszer meg a Szigeten, három éve. Most messze-messze felülmúlta akkori és amakkori önmagát. Az év koncertje kisebb túlzás, azt majd egy kisebb színpadon fogja megcsinálni valaki, talán a Szigeten, talán másutt, de amit a városligeti nagyfényes-szocreál hendikep után ki lehetett hozni, az kijött kamatostul. Ebben a szövegben írják, hogy Cave az, aki egész pályáján mindig előre megy. Pontosan így: mindig mindenének előzménye volt és utózmánya lett, helye volt a balladás korszaknak is, nem nyitok vitát. Aki szerint a Where The Wild Roses Grow vagy a Henry Lee giccs, az nem ért semmit. Persze azon már túl vagyunk, mint annyi mindenen még, és ami most van, az pőre rock and roll.

Ahogy az elején írtam, egészséges életműkoncerthez jó új lemezek kellenek, amelyek dalait nem úgy muszáj hallgatni, hogy ezen a kettőn még legyünk túl, és jöjjenek a slágerek. Nick Cave és a Bad Seeds megint csinált egy jó lemezt, csinál néhány évente. Azt feltételezem, nem véletlen, hogy a hallgatók-nézők átlagéletkora verte a harmincat, és a negyven felettiek is sokan voltak, meg sem lehetett számolni, mennyien. Hiteles a pasas, ennek a bizonyítékát látom ebben is. Együtt öregszünk, mi meg a művész, és egyelőre távol vagyunk attól, hogy önmagunk paródiájává hülyüljünk. Vagy legalább hihetjük ezt, Cave-nek is hála. Öröm ez, meg boldogság, nem kérdés.

h i r d e t é s