Szembenézni 3000 legyilkolt emlékével

Libanoni keringő

| 2009. 01. 12., 10:46 | Frissítve: 2009. január 13., kedd 13:16

Kevés filmet kell kötelezővé tenni, de a Libanoni keringőt igen. Nemcsak a most zajló gázai harcok megértése miatt, hanem azért, hogy képesek legyünk elbeszélni, kik is vagyunk. Az izraeli Ari Forman egy mészárlás néma megfigyelője volt, és némaságával hozzájárult 3000 ember kegyetlen legyilkolásához. Animációs dokumentumfilmjében emlékei után nyomoz. A legjobb külföldi Oscar nagy esélyese.

h i r d e t é s

Vannak történetek, amiket lehetetlen megfilmesítve elbeszélni, főleg, ha nehezíti a megértést, hogy egy olyan távoli és érthetetlen politikai, társadalmi és kulturális ellentétről van szó, mint a közel-keleti konfliktus. Az sem segít, hogy éppen dőlnek ránk a véres gázai holttestek, a sikítozó nők, a lerombolt városok képei.

És akkor van egy ilyen történelmi esemény, hogy a Szabra és Satila-i menekülttáborban a keresztény fallangisták háromezer embert gyilkoltak meg 1982. szeptember 16-18 között, és ezt az izraeli hadsereg végignézte. Folman egyike volt azoknak az izraeli katonáknak, akik látták, hogyan gyilkolják le a keresztény fallangisták a tábor lakóit, hogyan vágnak mindegyiknek a mellére véres keresztet.

Mivel megszokottá vált a háború a képernyőn, ezért filmes legyen a talpán, aki el tudja beszélni a fájdalmat, a múlttal való szembenézést és azt a rengeteg álmot, amivel talán valamit mások is megérthetnek egy ilyen traumából. Ezért nyúlt az animációhoz Ari Folman: a rajz önkéntelenül is távolságtartó, elemelő technika, ráadásul még mindig körbeveszi valami gyermeki nézőpont, ezért üt igazán nagyot. Hogy a rajzfilmekben minden megtörténhet, a patkány főz, az autó beszél, de persze nem az, hogy lemészárolnak háromezer embert. A rendező olyan elemelt eszközt keresett, ami még nem elhasznált ahhoz, hogy őszintén el tudjon beszélni mindenféle belső vívódást és emléket. Hagyományos dokumentumfilmes eszközökkel rögzített interjúkat, majd animálta azokat. A holokausztban elhunyt nagyszülők gyereke, Folman utólag próbálja rekonstruálni, mi is történt akkor ott abban a pár napban, mert nem emlékszik semmire szinte, ami persze normális pszichológiai folyamat.

Hárman fekszenek fegyverrel a kezükben a fekete-narancsos tengerben a bejrúti hadjárat kellős közepén 1982-ben. Csend van. Összesen ennyi emléke van a rendezőnek és főszereplőnek, Ari Folmannak, aki nyomozni kezd kitörlődött emlékei után. Annyira emlékszik, hogy 19 évesen behívták katonának, mert Izrael nem szereti, ha menekülttáborokból lövik a városait (akkor Libanonból, most Gázából). Ezért felkeresi régi bajtársait, lassan összeáll a kép, hogy tankról lövöldözve, páncélöklös gyereket gyilkolva vonultak be Bejrútba, egyikük rengeteget úszva menekül meg egy támadástól. A címadó jelenetben a Frenkel nevű katona megelégeli az orvlövészek kereszttüzét, gépfegyverével kibújik a biztonságos fedezékből, hogy leszedje a rejtekhelyükről a lövészeket, amit utólag keringőként ír le, mert kihívta táncolni a halált.

Van ez a közel-keleti konfliktusnak nevezett borzalom, amit innen nem lehet megítélni, és valószínűleg már rég nem az a kérdés, kinek van igaza. Mert mindenki igazolni tudja saját magát. A filmben az újonnan megválasztott és hirtelen meggyilkolt Bashir elnököt simán felrobbantották a palesztinok, emiatt a fallangisták lemészároltak háromezer embert, amit Izrael közelről követett szemmel. És itt jön a holokausztban elhunyt szülők gyermekének, Folmannak a kérdése, hogyan lehet ezt igazolni, amikor az identitásuk a holokauszt történelmi traumájára épül. És nézték, ahogy véres kereszteket vágnak az áldozatokba. Rendkívül fájdalmas és őszinte film ez remek zenével és sokáig bennünk dolgozó képekkel. Tessék a Kinóban megnézni, sokat játsszák.

h i r d e t é s