Látszatemberek látszathemperegnek

A szabadság útja

| 2009. 01. 24., 12:12 | Frissítve: 2009. január 29., csütörtök 18:11

Intim film A szabadság útja. Egészen közelről nézzük végig, hogyan megy tönkre egy kapcsolat, konkrétan a Leonardo DiCaprio és Kate Winslet megformálta páré. Sam Mendes filmjéből sajnos azt is megtudjuk, milyen az, amikor végleg belenyugszunk abba a mítoszba, hogy nekünk ez jutott. Kifejezetten jó film.

h i r d e t é s

Látszatvilág látszatboldogságában látszatférfiak látszatnőkkel látszathemperegnek, hogy mindenki elhiggye a környezetükben, a látszatvilág a valóság. De mivel a szomszédnak meg az a látszatvilág, ezért csak a látszatmosolyok maradnak, és a mindig frissen nyírt gyep, plusz a locsoló alatt látszó valódi gyerekek. Mert ez utóbbi az a kapocs, ami miatt nehéz a válás, meg az a rengeteg régi történet, hogy mi egymásnak lettünk teremtve, ráadásul, ha sokáig mondjuk egymásnak, szeretlek, akkor egy idő után a szónak nincs jelentéstartalma, csak úgy mondjuk. De a szó mégis megköt.

A filmtörténet egyik leghíresebb szerelmes párja Kate Winslet és Leonardo DiCaprio voltak a Titanicban, amiben a híres naplementés jelenetükön a mozikban sírtak a látszatpárok. Most remek játékkal tértek vissza, hogy saját érzelmi Titanicjukat megmutassák, milyen, amikor az elidegenedés olyan jéghegy, amit csak látszólag lehet túlélni.

A Richard Yates regényéből készült filmet az amerikai kertváros-szakértő, Sam Mendes rendezte, aki egyszer már Kevin Spacey-vel megmutatta, milyen a zöldövezeti élet. Mendest ráadásul sajét felesége, Kate Winslet vette rá a megfilmesítésre egy ügyes csellel. A film nagyon jó lett, több Oscarra jelölték, Winslet elhozta az Aranyglóbuszt is érte.

Az ötvenes években a menő városi fiatalok az elképzelt tökéletes élet vágya miatt a közeli kertvárosba költöznek, lásd még Budaörs, Telki. De egy kapcsolatot semmilyen látszat nem képes fenntartani, széthullik, aminek szét kell. A férj minden reggel integet, beszáll a kocsijába, elmegy dolgozni, az asszony meg otthon van. A nőnek ennyi a dolga, hogy van. Hasonlóan szar a helyzet, mint Virginia Woolf Mrs. Dalloway című regényében, vagy az abból készült Órákban: a nő újradefiniálja magát az új helyzetben. Az ötvenes években fontos társadalmi folyamatok zajlottak, a nők képesek voltak erősebben meghatározni önmagukat, egyenlő lehetőségeket szerettek volna, kilépni abból a passzivitásból, amit a férfiak (=társadalom) kényszerített rájuk. Nem éltek, vegetáltak.

Képek a filmből

Látszólag a film a férfiről szól (mert a férfi cselekvő, a nő passzív), aki minden álmát feladta (álmokat csak a férfiak adnak fel, a nőnek még álma sincsen, csak reménye) a családért, de az unalom és közöny ellen már a suttyomban meghúzott titkárnő sem elég. A házaspár drámáját csak a váratlanul megvendégelt őrült (Michael Shannon) látja át tisztán, aki szintén passzív: a társadalom azzal vetette ki magából, hogy pszichiátriára küldte. A nő meg van, míg ki nem találja, hogy megmenti a kapcsolatukat egy Párizsba költözéssel. Erről szól a film. Az ötlet működni kezd, és DiCaprio erősen vívódik, majd finoman átcsúszik a film Kate Winslet drámájába.

Sam Mendes filmje emiatt az átcsúszás miatt nagyon jó, ahogy megmutatja, hogy a látszólag a férfiről szóló film valójában a nő története. Mert van a látszat, és mögötte valami más. Nevezzük valóságnak, belenyugvásnak, feladásnak, akárminek, de a lényeg a fájdalom és a szeretet furcsa kémiája.

h i r d e t é s